Gondolatok a virágzó, kiteljesedett életről és kapcsolatokról
A játék szigetei a nagyvárosban: itt, ott, amott. Veszedelmes fajta az ilyen sziget – mert hangulata ragadós, mint egy szívből jövő nevetés… nem lehet csakúgy elmenni mellette, vagy ha ma éppen el is lehet, egyszer majd magával ragad.
Vannak olyan elvetemültek, akik rollerrel járnak a városban. Egészen kifejlett, felnőtt létükre is, Akarsz-e játszani? A játék szigetei a nagyvárosban részletei…
Vannak, akiknek az élethivatása az, hogy másokat rávegyenek a játékra, az önfeledtségre, a felfedezésre. Vannak városok, ahol helyet kapnak a játék szigetei. Ilyen sziget sok lehet. Itt most éppen egy zongora és egy zongorista… vagy egy másik zongorista… vagy egy akármelyik.
Párizsban járván véletlenül botlottam bele egy „Play me I’m Yours“ (Játssz rajtam, a tied vagyok) feliratú szabad utcai pianinóba. „Play me I’m yours” – szabad zongorák a buszmegállók magánya ellen részletei…
Ez egy qrva jó film, mondhatnám stílusosan, Drissként. Süt belőle az életöröm, olyannyira, hogy még a néző bőre is belepirul. Felállva az ember magát is remek szerzetnek érzi, és utóhatásként spontán módon olyan dolgokra ragadtatja magát, amire még soha és amik irtó jól állnak neki, mert tele vannak élettel. Megtörténhet hovatovább az is, hogy elereszt egy-két olyan viccet, amik nagyon ülnek – közeli hozzátartozói legnagyobb elképedésére, akik eddig konzerv poénokon edződtek…
Eredeti cím: Intouchables
Magyar bemutató: 2011. december 22.
Rendező: Olivier Nakache, Eric Toledano
Forgatókönyvíró: Olivier Nakache, Eric Toledano
Szereplők: François Cluzet, Omar Sy, Anne Le Ny, Audrey Fleurot, Clotilde Mollet, Cyril Mendy Életrevalók részletei…
A blog új címe „Tágas a világ“. Ez egyben egy állítás, amihez mélyen tudok kapcsolódni személyes élményeim által, másrészt a távlatokra való csábítás. Ahogy elindulsz, látóhatárod is veled mozog majd. Ahogy utazol, úgy lesz egyre tágasabb számodra a világ.
A világ végtelen: ha elindulunk emberi léptékeink felől, akkor kifelé, a bolygók, csillagok, a Tejút és más galaxisok felé – nem érünk a végére: nemcsak űrhajóinkkal, de távcsöveinkkel sem. A „látható“ világegyetem 14 milliárd fényév, az azon túli sejthető pedig 93 milliárd fényév. Mi pedig – úgy tűnik – nem a közepén vagyunk. Ha befelé indulunk, az elemi részecskék felé, akkor az atomon, a kvarkokon a neutrinókig jutunk, amik zavartalanul hatolnak át az anyagon, fénysebességgel. A távlatok beláthatatlanok. A világunk kifelé és befelé egyaránt tágasabb annál, mint amit mi láthatunk, mint amiről mi tudhatunk. A világegyetem határtalan, még pusztán fizikai értelemben is. Mindez túl van a mi érzékelésünkön, csak beleborzongani tudunk.
Világunk végtelen. Lelkünk növekedésre, fejlődésre van berendezve. Halálunkig hív minket a más, a több, a teljesebb. Rajtunk múlik, miképpen válaszolunk erre a belső hívásra, mi az, amivel ezt a belső vágyat betölteni igyekszünk. Gyere, tágas a világ! részletei…
Egy apáca-vizsgálat szerint az örök (értsd: hosszúúú) élet titka a boldogság, azaz a boldog apácák sokkal tovább élnek. Legyünk akkor most mind apácák??? Mi van azokkal, akik nem akarnak? Mi van azokkal, akik hajlanának rá, de már lecsúsztak róla… például azért, mert férfiak? 🙂 A megnyugató hír az, hogy a fiatalkori pozitív életszemlélet hosszú éveket tehet hozzá az élethez – mindenkinél! Nem főnyeremény ez? Nemcsak hogy hosszú az az élet, de még ráadásul örömteli is! Az örök élet titka és az apácák részletei…
Először is azért, mert írni jó. Szeretem azt az érzést, ahogyan a gondolat, érzés, élmény betűvé formálódik… és közben át is alakul. Olyan, mintha aztán önálló életre kelne. Pinokkió vagy Gólem jut eszembe, aztán meg a Varázsceruza – vajon mosolyog-e ez az életre kelt figura, vagy inkább nyelvet nyújt?
Aztán meg azért is írok, mert szeretnélek inspirálni és provokálni.
Szeretném, ha hidat tudnál építeni saját legmélyebb vágyaid és megélt valóságod közé. Szeretném, ha egyre teljesebben élnél. Szeretném, ha kipróbálnál valami újat. Szeretném, ha tudnál jóízűen nevetni. Szeretném, ha azt éreznéd, hogy szeretsz és szeretnek. Szeretném, ha otthonos lenne számodra a világ. Ezt mind szeretném. Persze helyetted nem léphetem meg azt, amit Neked kell. Amit tenni tudok az az, hogy írok és gondolok Rád így távolból is…
Írásom nem lekerekített, fényesre polírozott végső kinyilatkoztatás, nem akarom és nem is tudhatom senkinek megmondani a tutit. Honnan is tudhatnám?
Az írott szó annyit ér, amennyire az Benned életté válik. Majd elválik, mivé válik.
Fontos döntéseknél nem csak azt érdemes megnézni, hogy az adott választás mekkora nyereséggel jár, hanem azt is, hogy az esetleges alternatívák nyeresége milyen. Lehet, hogy triviálisan hangzik, de mintha mégsem csinálnánk… Hufnágel Pisti és a luxusbunda esete.
Egy kedves bécsi ismerősöm csinos, középkorú nő. Szálfaegyenes tartásával, méltóságteljes lépéseivel, szép vonásaival, ápolt külsejével már önmagában is elég feltűnő jelenség lenne. De emellett szembeötlő az is, hogy milyen igényesen és választékosan öltözik. Elegáns és egyben divatos is, és minden ruhája kiemeli nádszál derekát, formás csípőjét. A kelmék anyaga finom, a szabás egyedi és szinte alig látni kétszer ugyanazt rajta. Jártam nála egyszer látogatóban. Egy nagy házban élnek a férjével, ahol olyan „gardróbszekrénye” van, ami egy egész szoba: itt körbe lehet járni és így lehet kiválasztani az aznapra való öltözetet. Nyilvánvalóan számára a megjelenése egy kreatív önkifejezés, és ebben sok öröme telik. Biztosan szeret vásárolni és szereti az idejét azzal tölteni, hogy a külsejét szépíti, a megjelenését megalkotja. Talán még ennél is jobban élvezi mások elismerő tekintetét. Innen nézve tehát jól dönt: fontos neki, örömet szerez neki, tehát csinálja. De vajon megfontolta-e, hogy nincs-e más, ami ennél nagyobb örömöt adhatna?
Egy férfi példa lehetne itt mondjuk az, ha valaki sokat túlórázik azért, 
hogy megvehessen magának egy jó márkájú autót. Biztosan nagyon fogja élvezni azt, amikor benne ül… De vajon végiggondolta-e férfi hősünk azt, hogy mi lett volna, ha másra költi a pénzét, vagy ha mással tölti az idejét? Nem lett volna egy másik olyan stratégia, ami összességében több örömöt adott-e volna? A kutatások szerint hajlamosak vagyunk arra, hogy a „dolgok” értékét túlbecsüljük az élményekkel szemben… így a megszerzésükkel is sokkal több időt töltünk, mint az nekünk magunknak jó lenne. Mi lenne ha…? A feláldozott haszon részletei…
Te mennyire vagy átlagos? …abban, hogy mivel töltöd az idődet? A Központi Statisztikai Hivatal kiszámolta, hogy mi a Nagy Magyar Átlag.
Az Átlagmagyarnak naponta négy és fél óra szabadideje van (az alváson, evésen, tisztálkodáson túl). Leginkább tévézni szeret, 
ezzel tölt két és háromnegyed órát. Háromnegyed órát szán társasági életre, 20 percet olvas, és 15 percet sportol.
Átlagmagyar persze nincs. Az efféle átlagba ugyanis mindenki beleszámít (a nevezőben), azok is, akik egyáltalán tesznek ilyesmiket, azaz eszük ágában sincs tévézni, társasági életet élni, olvasni vagy sportolni.
A Képernyőmagyar (a népesség 88%-a) pár perc híján 3 órát ül képernyő (tévé vagy számítógép) előtt szabadidejében. Ez a legfontosabb elfoglaltsága… vagy legalábbis ezt csinálja a leghosszabban.
Az Internetmagyar (12%) átlag napi másfél órát lóg a hálón szabadidejében. Átlagmagyar átlagnapja részletei…
A film Junggal, Freuddal, az ő kapcsolatukkal, no és a pszichoanalízis születésével kecsegtet. A filmet látva azonban úgy tűnik, hogy a cím inkább a filmet döntően uraló szerelmi szálra utal, a „könnyed” szado-mazo szexre (amibe senki nem hal bele). “Sex sells”, azaz szexszel el lehet adni egy filmet, míg a pszichoanalízis bugyrainak taglalásával bizonyosan kevéssé sikerülne… de azért egy mélyebb jellemrajz annyira jó lett volna!
The Dangerous Method (Eine dunkle Begierde), 2011
Rendező: David Cronenberg
Író: John Kerr
Forgatókönyvíró: Christopher Hampton
Szereplők: Michael Fassbender, Keira Knightley, Viggo Mortensen
Magyar premier: 2012. március 8.
A film után csalódottan álltam fel. A veszélyes vágy. Cronenberg filmje részletei…
Sokszor vágytam apám figyelmére, és jobban vágytam azt, mint ahogyan ő adni tudta. Aztán egy napon rájöttem, hogy osztozunk ebben a vágyban, azaz ő éppen úgy figyelemre vágyik, mint én…. és hogy éppen ez a vágya olyan sürgető, hogy meggátolja abban, hogy érzékeny legyen az én vágyamra. És akkor felötlött bennem, hogy megajándékozom őt a figyelmemmel, és ezt úgy teszem meg, ahogyan arra sosem számított. Új lesz, ez az egy biztos…
Egy naplót írtam, egy képzeletbeli naplót. Egyes szám első személyben írtam, mintha ő beszélne magáról. A születése napján kezdődött, és mint ahogyan azt egy napló általában teszi, konkrét dátumokkal ellátott bejegyzésekkel folytatódott.
Beleírtam szinte valamennyi történetet, amit csak tőle hallottam és amit fel tudtam idézni. És beleírtam azt is, amit nem 
hallottam, de amit sejtettem: az érzéseket, hangulatokat, rezdüléseket. Úgy próbáltam írni, ahogyan ő beszélne ezekről, ha tudna róluk beszélni. Belebújtam a bőrébe. Beleírtam azt is, amire nem is emlékezhetett és amiről nem is beszélhetett. A születés élményével kezdődött, az aznapra vonatkozó bejegyzéssel: „Nagyon fájt. Nehezen kapok levegőt, és különös zajok vesznek körül. Az egyetlen ismerős anyám szívhangja, de az is olyan messziről hallatszik.” Aztán folytatódott az anyai közelséggel, a testvérekkel, a szeretetteljes közelséggel és a rivalizálással, aztán a háború alatti apró örömökkel és végletes félelmekkel, a Rozi kecskével, aki tejével megmentette a családot, a sörgyár óvó pincéjében talált keserű-édes csokoládékészletekkel, Édesapám naplója részletei…