Vannak, akiknek az élethivatása az, hogy másokat rávegyenek a játékra, az önfeledtségre, a felfedezésre. Vannak városok, ahol helyet kapnak a játék szigetei. Ilyen sziget sok lehet. Itt most éppen egy zongora és egy zongorista… vagy egy másik zongorista… vagy egy akármelyik.
Párizsban járván véletlenül botlottam bele egy „Play me I’m Yours“ (Játssz rajtam, a tied vagyok) feliratú szabad utcai pianinóba. Egy köztéren állt és éppen egy kalapos férfi pöntyögött rajta, mellette a földön pihent hátizsákja. Olyan különös volt, de mégis mintha körülötte változatlanul folyt, áramlott volna tovább az élet a szokásos medrében: emberek, autók siettek tovább a megszokott módon. Ha pirosra vált a lámpa, akkor tán eljut a hang hozzájuk is. A kalapos megállt játszani és játszott a maga kedvére. Aztán ha csatlakoznak hozzá, akkor jó, de úgyis jó, ha nem.
A kitaláló brit művész, Luke Jerram elmondása szerint egy buszmegállóban várakozva támadt ez az ötlete… aztán egy mosodában érlelődött tovább, hogy jó lenne valahogyan összehozni a sok egyedül ácsorgó embert, akik egy szót sem váltanak egymással… Aztán valahogy adódott ez a zongora ötlet.
A hangszer a játék lehetőségén túl a találkozások kimeríthetetlen tárát hozza. A közös élmény a közös térben közösséget teremt.
A világon 600 ilyen utcai pianinót helyeztek el szerteszét köztereken: parkokban, buszmegállókban, hídakon és piactereken. Bárki birtokba veheti és játszhat rajta. A helyi közösségen múlik, hogy hogyan díszítik fel és hogy mennyi ideig marad ott. 2010 nyár végén egy héten át Pécsett is volt egy tucat darab. Íme az egyik: gyönyörűen készítették el, igazán felemelő, kreatív munka. Vajon a játék hangja emeli a földgömböt? Atlasz isten erőlködése helyett a zene szárnyain száll a világ?
Még több ilyet! Ezektől az öteltektől lesz élhetőbb és emberhez méltóbb – a sok robotolás után, helyett – az élet!