Élni a lehetőséggel

Korábban írtam már arról, hogy jó érzékelni, észlelni, hogy hol is vagyunk éppen, hogy mennyire jó kibontakoztatni a lehetőségeket, és hogy ez egy mélységesen személyre szabott és kreatív életfeladat. Inspiráló azt látni, ahogyan mások ezt megteszik, méghozzá a legtermészetesebb módon kapcsolódva ahhoz, ami éppen velük történik és ahhoz, amire belül vágynak. Gyűjtöttem egy csokor ilyesfajta történetet: Stefaniáról, Anne-ről, Bartos Erikáról és egy vakon született barátomról. Monthy Python repülő cirkusza adja meg a végső (nem, nem döfést, hanem) lökést.

Egy kedves osztrák barátnőm, Stefania, irtó színes és szép nő. Már vagy ezer éve táncol és minden mozdulata tele van egy lágy, nőies áramlással. A tánc szenvedélye, és ennek aztán mindenhol meg is találja a módját. Még a Balkánon egy újjáépítést segítő alapítványnál dolgozva is sikerült neki: úgy, hogy létrehozott egy kortárs tánc alapítványt, ahol aztán rendszeres képzéseket, workshopokat is szerveztek, és kiképződve aztán előbb-utóbb ő is órákat adott. Okos nő, egy féltucat nyelven beszél folyékonyan, no és mellesleg még tűzzsonglőr is, és rendszeresen fellépnek társulatával ilyen-olyan fesztiválokon. Az is egy érdekes történet, hogy valakiből hogyan lesz ilyen nyitott, felfedező alkat, de most nem is erről szeretnék mesélni. Inkább arról, hogy Stefania édesanya lett… és táncolt tovább akkor is, amikor a kislány még bent lakott, és akkor is, amikor már kint. Most pedig az ő lányához hasonló korú gyerekes édesanyáknak szervez „táncoló mamák” alkalmakat Graz-ban. Folyamatosan keresi azt a módot, hogy hogyan lehet olyan mozgásformára lelni, amiben egy-egy anya megélheti az egységet saját magával, saját gyermekével… és a többiekkel, a többi táncos mamával és babával. Egy kereső, felfedező, folytonosan változó út ez. Stefania azt adja másoknak, ami neki a legtermészetesebb, ami a legnagyobb örömet okozza neki, és amit szenvedélyesen meg is tud osztani a világgal.

Londonban ismertem meg egy kedves, idős titkárnőt, Anne-t, aki szolídan végezte dolgát az intézetben, a hangját is alig lehetett hallani. A nagy közös nyomtatónál lehetett találkozni vele, aztán teakészítésnél a konyhában, no és ebédidőben, ahol a többiekhez csatlakozva majszolta el ő is az Angliában olyannyira szokásos déli szendvicset a közös étkezőben. Egy nap aztán Anne felderült arccal meséli, hogy nemsokára nyugdíjba megy, és hogy ennek mennyire örül, merthogy így végre lesz ideje arra, hogy gyerekeket korrepetáljon. Igazából tanítónő szeretett volna lenni, no meg unokákra is nagyon vágyott, mondja, de nem úgy alakult a sorsa, így az utóbbi években annyit tudott tenni, hogy alkalmanként egy-egy kisdiáknak segített. Most viszont, hogy több lesz a szabadideje, végre ennek tudja egészen szentelni magát. Már kapcsolatban is állt azzal az alapítvánnyal és azzal a csapattal, akik révén ezt csinálni fogja. Így majd hasznosnak is érzi magát, és tudja, hogy másoknak is javára válik. Ez az addig olyannyira passzívnak és visszafogottnak tűnő idős asszony nem késlekedett, nem habozott, egyértelműen tudta, hogy mi a dolga. Cselekedett, tette, amit tennie kellett.

Aztán vannak sokan, akik művészetté, vagy akár üzletté is formálják azt, ami velük történik. Bartos Erika – akit csak hallomásból ismerek – például a saját öttagú családjának a hétköznapjait kezdte papírra vésni, például a kistestvér érkezéséről, az óvodába és az iskolába menetelről. Mindez aztán egy sikeres „Anna, Peti és Gergő” mesekönyv-sorozattá kerekedett. Kamatoztatta itt aztán rajztehetségét is, és ő maga illusztrálta a könyveket.

Egy vak barátom pedig a lehetetlen lehetségessé formálásának mestere. Azon túl, hogy vakon született, számos sorscsapás is érte, kezdve azon, hogy még nevelőanyja is elhagyta, szegénységben tengődött és vaksága folytán számos társadalmi korlátba ütközött, jóhiszemű féltés vagy előítéletek folytán és számtalanszor fennakadt a hivatalos gépezetek könyörtelen fogaskerekein („itt még vak diák sosem tanult, ez nem fog menni”). Nem sorolom most itt fel megpróbáltatásait, de volt belőlük bőségesen. Neki aztán minden oka meg lett volna arra, hogy befelé forduljon és megkeseredjen. Ha ő, akkor valaki valóban „jogosan” érezhette volna magát a sors áldozatának. Ehelyett ő átlépte árnyékát, meghaladta saját természetes emberi érzéseit: megbocsátott és elengedte sérelmeit. Nagy szavak ezek, mégis igaz: hitt és szeretett. Nagy belső hittel próbálta mozaikonként növelni személyes szabadságát, apránként gyűjtögetve az öröm morzsáit, azt, hogy valóban érdemes élni. Eltökélt szándéka volt, hogy segítő foglalkozást űz majd, testi és lelki gyógyítóként. Úgy tekintette, hogy az ő élete ajándék, hiszen többször is a halál torkából tért vissza, és nem tehet mást vele, minthogy másoknak ajándékozza tovább. Gyerekkorában nagyon ügyetlenül mozgott és folyton össze-vissza törte magát. Aztán valahogyan rájött, hogy a teret „hallani” is tudja, azaz érzékeli a távolságokat és a tárgyakat. Fokozatosan megtanult vitorlázni, síelni, sőt, még biciklizni is. Egyszer amikor együtt kerekeztünk Klosterneuburgba, ő ment elől és „mutatta” nekem az utat – ennél abszurdabb élményem még soha nem volt!!! Nem értem, hogyan érzékelhette a járókelőket ekkora sebességnél – de ha azok sejtették volna, hogy egy vak ember kerekezik mellettük, szembe velük! (Vajon akkor is olyan nyugodtan sétálnak?) A lehetetlen lehetségessé vált. Egyszer aztán a barátom meghívta magához látó barátait egy „vacsora a sötétben” programhoz. Előre készült, besötétítette teljesen a lakását, az ablakait, úgy, hogy még az utcai lámpa fénye se szivároghasson be. Ehhez segítséget is kért, lévén, hogy ő maga ezt nem tudta elég precízen elvégezni. Aztán pedig készített mindenféle ennivalót, köztük – szerintem egy jó adag kajánsággal – néhány bő lére eresztett salátafélét is. Az érkező vendégeket egyenként fogadta az előszobában, és a biztonság kedvéért rögvest be is kötötte még mindenki szemét is. A lakásban még nem jártam előtte, így hát teljes talány volt az alaprajz és az, hogy mi merre van. A vacsorához lapos tányért adott és villát. Erre lehetett szedni a salátából. Sejthetitek, mi sült ki az egészből. Kínkeservesen ment a tányérra szedés, a villával evés, de még az is, hogy a tányéron maradjon az étel. Nem is sikerült, alaposan tocsogtunk lábunkkal a kifolyt lében. Az ételt nem láttam, és bizony rájöttem, hogy így sokkal kevésbé ízlik. Annyira sokat kellett küzdeni érte, hogy elment az étvágyam is tőle. Nem tudtam, hova tehetem le a tányért, hol találom a csapot, és egyáltalán, merre jöttem be a konyhába. Elég megterhelő élmény volt. Küzdés a legalapvetőbb, megszokottabb dolgokért. Egy szorongásra hajlamos lány pedig egyenesen pánikba is esett, muszáj volt neki kirohanni a fénybe, ki, ki a sötét lakásból. Túl sok volt neki. Vendéglátónk pedig ragyogott, virágzott, készséggel segített annak, aki a segítségét kérte. És persze élvezte, hogy megoszthatja velünk a hétköznapjait. És persze irtózatosan növekedett az önértékelése attól, hogy ő ezt mennyivel könnyebben tudja napról napra vinni, mint mi, a sok „erős”, magabiztos látó. Aztán a karácsony: ugyan neki nem volt családja, de barátai közül többen is hívták magukhoz ünnepelni. Barátom azonban azt választotta, hogy elmegy azokhoz, akik nála is magányosabbak és nála is jobban nélkülöznek: a hajléktalanokhoz. Egy radikális pozitív válasz az életre, ráadásul egy fizikailag korlátozott és lelkileg is megsebződött embertől…

No, igen, gondolhatod most éppen azt, hogy: „De hát én nem vagyok ilyen rendkívüli. Bennem nincsen semmi különös. Mihez is kezdhetnék én?”

Eszembe jut erről a „mit adtak nekünk a rómaiak?” epizód a Monthy Python-tól. Ismeritek? Ha nem, feltétlen ajánlom (a 4:34 perctől kezdve hangzik el ez az ominózus párbeszéd).

Próbáld meg te is megcsinálni a te saját kérdezz-felelek játékodat. Szigorúan a legszemélyesebb dolgaiddal: hiányaiddal, kételyeiddel, eredményeiddel, vágyaiddal. Ha komolyan megcsinálod, akkor nagyot nyerhetsz vele. Mondjuk valahogy így, de még ennél is személyesebbre véve a mondandót.

• Károgó Én: „Velem alaposan elbánt a sors. A legfontosabb dolgok rendre nem sikerülnek nekem, mert nem vagyok elég tehetséges. Már megint nem vettek fel a színművészetire, pedig már negyedszer próbáltam. Nem tudom, mihez kezdjek az életemmel ilyen középszerként .”
• Bizakodó Én: „No, de hát azért valami csak volt, nemde? Például hogy szeretek rajzolni és örömöm telik benne.”
• Károgó: „Jó, jó.”
• Bizakodó: „Aztán szeretett az anyám, meg a nagyapám, no és a tornatanár.”
• Károgó: „Ja, hááát. Ez igaz.  Na de azon túl, hogy szeretek rajzolni, és szeretett az anyám, a nagyapám és a tornatanár…?”
• Bizakodó: „Beszélek nyelveket. Vannak jó barátaim. Szép is vagyok.”
• Károgó: „Na jó, elég, elég.”
• Bizakodó: „És van humorérzékem.”
• Károgó: „Na jó, de mit adott nekem az élet, azon túl, hogy rajztehetségem van, szeretett az anyám, a nagyapám, a tornatanár, beszélek néhány nyelvet, vannak barátaim, szép vagyok és van humorérzékem?”
• Bizakodó: „Hát az életszeretetet.”
• Károgó: „Demagóg…!”

Ez talán ad egy lökést indulásképpen.