Miért pont én? Mert csak te tudod!

„Alábecsülöd azt, hogy mekkora hatással vagy a világra”.

„Még nem vagyok kész,” „még nem vagyok elég jó”, „még nem vagyok elég bölcs”, vagy „nem vagyok ehhez elég okos”… rosszabb esetben pedig „nem vagyok ehhez elég”. Kiakasztjuk az otthonunkra a „rögtön jövök” vagy a „majd holnap” táblát, hogy elzavarjuk az arra járó Lehetőséget. És ennyiben is marad a dolog. És nem tesszük meg azt, amit meg tudnánk tenni. Azt, amit meg tudnánk tenni. 

Nemzeti sajátosságunk pedig erre még rátesz egy lapáttal. Magyarként – a nagy átlagról mondom, mert arról szólnak a statisztikák – más népeknél hajlamosabbak vagyunk arra, hogy fölülről, kívülről várjuk a megoldásokat és alábecsüljük a mi egyéni lehetőségeinket, azt, hogy milyen hatással is lehetnénk a folyamatokra, a mi saját életünkre. Valahogy úgy nézünk a világra, mintha annak lenne egy felülről elhatározott rendje, amihez úgysem tudunk hozzátenni, és abból elvenni sem tudunk. Ezért elszenvedjük sorsunkat – sajnos többnyire elszenvedjük.

Én is jól ismerem ezeket az érzéseket. Valahogyan nehéz elindulni, nehéz vállalni annak a kockázatát, hogy az ember megmutassa magát, hogy „mássá” legyen. Valakinek könnyen megy, valakinek irtózatos kásahegyen kell ehhez átrágnia magát. Nekem például kásahegy van, tán nem a legnagyobb, de mindenképpen van. Nagy belső ellenállással kellett és kell megküzdenem például az írással és ezzel a bloggal kapcsolatban. De mégis, mégis: megengedem, hogy azt tegyem, amit itt és most tenni tudok, annak töredékességével, befejezetlenségével és ugyanakkor annak szépségével, egyediségével együtt. Megengedem, hogy láthatóvá váljék a bennem születő. Elengedem ezt a születőt, útjára indítom. Lehet, hogy nem mindenkinek lesz kedves, nem mindenki látja szépnek. Sőt, biztos is. De ha nem teszem meg, akkor óriási mulasztást követek el – így érzem.

Miért is van ennek értelme, ha valóban úgy gondolom, hogy már minden fontosat megírtak? Azért, mert a világ számunkra itt most nem befejezett. Az Igazság nem lezárt. A Tudás nem teljes. A teremtés nem egyszeri. Az élet sajátossága a folytonos születés. Az igazságnak folytonosan meg kell születnie, a jelenben kell értelmezést nyernie. És ezt nem fogja más megtenni, mint te meg én. Mi, akik most itt élünk. Egymással, egymásért. Nekünk kell megszülni az Igazságot, a Tudást és az Életet. Azért, hogy élhessünk és életünk teljes legyen.

A te tudásod fog engem leginkább gyarapítani, a te megélt igazságod. Lehet, hogy Buddha, Krisztus, Arisztotelész, Einstein mind bölcsebbek, okosabbak, szentebbek voltak nálad. De most mi vagyunk itt egymásnak. Krisztus számomra akkor él, ha bennem él. Buddha igazsága nekem csak úgy lehet igaz, ha a most-ban lesz jelenvaló.

Hatással vagyunk egymásra, sokkal nagyobb hatásra, mint azt a legtöbben gondoljuk. Kutatók most foglalkoznak azzal, hogy megpróbálják feltérképezni, miképpen is vagyunk egymással „összehuzalozva”. Hat egymásra az, hogy milyenek az étkezési szokásaink, az, hogy mit tartunk fontosnak, az, hogy hogyan töltjük a szabadidőnket, hogy milyen törekvéseink és értékeink vannak. Bár most is vannak tanítók, akik sok száz, sok ezer emberre vannak hatással, leginkább a személyes kapcsolataink azok, ahol segítséget kapunk, ha nehézségbe kerülünk, ahol tudunk igazán beszélgetni, és ahol magunk lehetünk. Ezek tartanak meg legtöbbünket – ha vagyunk olyan szerencsések, hogy egy ilyen jól szövött, biztonságot adó kapcsolati háló vesz minket körül. Mert ha szomorú vagyok és valakivel beszélnem kell, akkor Platón nem elérhető. De még a most élő híres mesterekhez vagy tanítókhoz is nehéz hozzáférni… és körülöttük amúgy is van egy misztikus fény, amit a mi vágyaink, várakozásaink, elvárásaink vetítenek rájuk – olyanok, mintha már nem közülünk valók lennének. De ha azt látom, hogy te, te, akivel együtt libikókáztunk a játszótéren, nekieredsz, és teszel valami klasszat, valami olyat, ami jó, amivel hozzáteszel a világhoz , akkor az engem mélyen fog érinteni. Mert te létező és valós vagy számomra. Ember, annak esetlegességével, és mégis nagyszerűségével. És ha neked lehet, akkor nekem is lehet. Együtt haladunk. Együtt születünk meg.

Nem lehet nem cselekedni, nem lehet nem hatással lenni. A lélegzeted, a mozdulatod, a tekinteted, a lényed, az, amit teszel, gondolsz és érzel és mindaz, amit nem – minden, minden hatással van a világra. Jó, ha ezt látod, jó ha ezt belátod. És ekkor jön a valódi választás, a valódi, cselekvő, tudatos viszonyulás az élethez. Ekkor következik a teremtő élet, az az élet, amit csak te tölthetsz be tartalommal és jelentéssel. Az élet, ami belőled születik. Belőled élet születik.