Fontos döntéseknél nem csak azt érdemes megnézni, hogy az adott választás mekkora nyereséggel jár, hanem azt is, hogy az esetleges alternatívák nyeresége milyen. Lehet, hogy triviálisan hangzik, de mintha mégsem csinálnánk… Hufnágel Pisti és a luxusbunda esete.
Egy kedves bécsi ismerősöm csinos, középkorú nő. Szálfaegyenes tartásával, méltóságteljes lépéseivel, szép vonásaival, ápolt külsejével már önmagában is elég feltűnő jelenség lenne. De emellett szembeötlő az is, hogy milyen igényesen és választékosan öltözik. Elegáns és egyben divatos is, és minden ruhája kiemeli nádszál derekát, formás csípőjét. A kelmék anyaga finom, a szabás egyedi és szinte alig látni kétszer ugyanazt rajta. Jártam nála egyszer látogatóban. Egy nagy házban élnek a férjével, ahol olyan „gardróbszekrénye” van, ami egy egész szoba: itt körbe lehet járni és így lehet kiválasztani az aznapra való öltözetet. Nyilvánvalóan számára a megjelenése egy kreatív önkifejezés, és ebben sok öröme telik. Biztosan szeret vásárolni és szereti az idejét azzal tölteni, hogy a külsejét szépíti, a megjelenését megalkotja. Talán még ennél is jobban élvezi mások elismerő tekintetét. Innen nézve tehát jól dönt: fontos neki, örömet szerez neki, tehát csinálja. De vajon megfontolta-e, hogy nincs-e más, ami ennél nagyobb örömöt adhatna?
Egy férfi példa lehetne itt mondjuk az, ha valaki sokat túlórázik azért, 
hogy megvehessen magának egy jó márkájú autót. Biztosan nagyon fogja élvezni azt, amikor benne ül… De vajon végiggondolta-e férfi hősünk azt, hogy mi lett volna, ha másra költi a pénzét, vagy ha mással tölti az idejét? Nem lett volna egy másik olyan stratégia, ami összességében több örömöt adott-e volna? A kutatások szerint hajlamosak vagyunk arra, hogy a „dolgok” értékét túlbecsüljük az élményekkel szemben… így a megszerzésükkel is sokkal több időt töltünk, mint az nekünk magunknak jó lenne.
Vajon eszébe ötlött-e hősnőnknek és hősünkünknek az, hogy abból a pénzből, amit ők magukra költenek, mennyi öröme származhatna másnak? Bár minden társadalomnak megvannak a maga normái és elvárásai, és idővel hozzá is szokunk a jóléthez, azért jó, ha időnként székre állunk és észrevesszük az ország más zugában élők kiáltó nélkülözését… netán még nagyobb székre, és még azt is meglátjuk, hogy a világon milliárdok éheznek (a Világbank szerint másfél milliárd ember él napi 1.25 dollárnál kevesebb pénzen, vásárlőerőparitáson számítva… azaz annak megfelelő pénzen (vásárlóerejét tekintve), ami az USÁ-ban 1.25 dollárnak felel meg – ugye sejtitek, hogy napi egy dollár Amerikában mire elég?). Szegények mindig lesznek, és ez nem kell, hogy meggátolja azt, hogy örömünk teljen a javainkban… de mégis, mégis… hol van a határ, hányadik bundánál, hányadik Porschénél? Hol szabom meg a saját világom határát? Ha boldog szeretnék lenni, ha boldogulni akarok, azt mennyire tekintem egy magányos vállalkozásnak és mennyire egy olyan ügynek, ahol másokkal egy csónakban evezek?
A jó üzletember ismeri és beárazza az alternatívákat. Tudja, hogy egy pénzügyi döntésnél fontos megfontolni az adott befektetés hozamát, no és persze a lehetséges kockázatokat, de nem elégszik meg ennyivel. Emellett tudja, hogy a pénzt máshol is forgathatná, és ott is lenne annak hozama. Nem csak hogy úgy általánosságban tudja, hanem egészen konkrétan is: kötelességének tartja, hogy ezt a másik lehetőséget beárazza, azaz megnézze, hogy ott mekkora lenne a nyereség. Például egy vállalkozó tarthatja az éves nyereségét bankban évi 5%-os kamattal. De ha úgy teszi a bankba, hogy nem is tudja, hogy a vállalkozásában új gépeket vásárolva évi 25%-os hozamot tudna elérni, akkor rossz üzletember. Amikor tehát egy befektető valami mellett dönt, akkor fontos, hogy a „feláldozott hasznot” (opportunity cost) is ismerje. És a döntés itt jelentheti azt is, hogy nem tesz semmit – azaz hagyja a bankban a pénzt mint eddig is tette. A „minden menjen tovább az eddigiek szerint” is egy döntés. Akkor tekinthetünk optimálisnak egy döntést, ha az elért haszon magasabb, mint a feláldozott haszon.
Sokszor nem könnyű a hozamot kiszámolni, különösen, ha az nem pénzbeli. (Zárójelben hozzáteszem, hogy ez az egyik oka annak, hogy például az állam olykor nem is nagyon veszi a fáradtságot, hogy megfontolja, hogy vajon pl. az autópályaépítés vagy a tömegközlekedés javítása-e a jobb befektetés, így aztán a döntés politikai alapon dől el, az érdekcsoportok befolyása mentén. Mennyit nyernénk, ha lennének hatáselemzések, ha döntéshozóink tudatosan és a közjó növelésének elvével választanának az alternatívák között! Milyen jó lenne, ha olyan szakmai vitákat látnánk – politikusok részvételével -, ahol arról esne szó, hogy hogyan is mérjük a közjót!) Ekkor kell valamilyen mértékegység, ami összehasonlíthatóvá teszi az alternatívákat.
Mi is lehet ez a mértékegység? Nagyon leegyszerűsítve lehet ez az örömérzet. Amikor Paula Mézga Gézát választotta, akkor azt gondolta, hogy Gézával lesz a legboldogabb az élete. Itt a feláldozott haszon a Hufnágel Pistivel leélt élet boldogsága. Amikor Paula úgy sóhajt minden rész végén, hogy „Bárcsak a Hufnágel Pistihez mentem volna feleségül!”, akkor azt sugallja, hogy rosszul döntött, azaz rosszul „árazta be” a Gézával való életet… és alábecsülte a Hufnágel alternatívát. (Persze nyilvánvaló, hogy Paulának a Hufnágel Pistinéként való élet egy fantáziaszülemény… amiről aztán később le is hull a lepel. De ez a példa arra jó, hogy megmutassa, mit is értünk feláldozott haszon alatt.)
Döntéseinkben tehát többnyire a jövőbeli örömérzetet próbáljuk maximalizálni. Mégis, úgy tűnik, hogy elég vacakul csináljuk… azaz rossz ügynökei vagyunk saját ügyünknek. Hajlamosak vagyunk arra, hogy az időben közeli örömöket túlértékeljük azokkal szemben, amik később jönnek, még ha azok sokkal kívánatosabbak is: „jobb ma egy veréb” valljuk, és közben aztán elszalasztjuk a túzok-lakoma lehetőségét. Aztán sokkal nagyobb eséllyel teszünk olyasvalamit, amit már megszoktunk, ami éppen kézre esik… és sokszor nem is jut eszünkbe az alternatívák megfontolása. Ezzel pedig számtalanszor éppen nem azt tesszük, ami számunkra a legnagyobb örömöt okozná, hanem inkább megyünk a könnyebb irányba. Napi majd három órát töltünk átlagosan tévénézéssel, miközben a kutatások szerint ez kevesebb örömöt ad, mint más, aktívabb időtöltések (ld. Frey, Bruno S., Benesch, Christine and Stutzer, Alois, Does Watching TV Make Us Happy?, 2005).
Lehet, hogy az örömérzet félrevezető mértékegység tehát, mert emberlétünk sajátossága, hogy hajlunk arra, hogy a könnyen elérhető és pillanatnyi örömöket választjuk a hosszú távon boldogságot, megelégedettséget adó alternatívákkal szemben… amik lehet, hogy éppen azt kívánnák, hogy pillanatnyilag valami nehezet, erőfeszítést igénylő opciót válasszunk vagy kitegyük magunkat egy változás fájdalmának. Vajon mi ad nekünk hosszú távú boldogságot? Ehhez kapcsolatba kell lépnünk legmélyebb vágyainkkal, alá kell szállni szívünk mélyére…
Magára sokat adó hősnőnk tudja, hogy sok figyelmet, elismerést kap úgy, ha csinosan van felöltözve. Férfi hősünk pedig 
büszkén mutatja haverjainak sportautóját, és eközben azt érzi, hogy ő maga is végre vitte valamire, ő is valaki. Nem is akárki! Vajon végiggondolta-e valamelyikük, hogy milyen más módja lehetne-e annak, hogy elismerést kapjon? Vajon megfontolta-e azt, hogy az alatt az idő alatt, amíg az újabb és újabb ruhákat beszerzi… vagy amíg az új autóra gyűjt, mennyi minden mást is csinálhatna? Hősnőnket sokan szeretik kedvességéért – vajon nem járna-e jobban ő is és mások is, ha ezt a képességét vinni tökélyre, és több időt töltene másokkal? És vajon megfontolták-e azt, hogy az a pénz, amit magukra költenek, az mennyit érne másnak? Vajon megfordult-e az a fejükben, hogy a náluk szegényebbek segítéséből is származhatna számukra öröm? És megfogalmazták-e maguknak, hogy a legmélyebb vágyuk az, hogy szeressék és elismerjék őket? Ha ezt látnák, akkor feltárulna számtalan más, jobb út is arra, hogy ezt a vágyat kielégítsék.
Ha tehát jót akarsz magadnak, akkor fontold meg egy-egy fontosabb döntésednél azt, hogy mi mást is tehetnél. Mire költöd a pénzed? Mivel töltöd az idődet? Az alternatívák „beárazása”, megfontolása nélkül nem fogsz tudni optimális döntést hozni. Messze leszel attól, hogy kiaknázd azokat a lehetőségeket, amik az életedben rejlenek. A nem döntés is döntés, hiszen akkor azt teszed, amit eddig. Szükségleteid kielégítésében pedig soha nem vagy elkülönült sziget. Csak másokkal együtt boldogulhatsz… és mások boldogsága hatással lesz rád is.
Én mint biológus hajlamos vagyok éppúgy az evolúció termékének látni az embert, mint a többi élőlényt. Őseink között azok voltak sikeresek, gyermekek nemzésében és felnevelésében, akik nagyon hatékonyak voltak a szerzésben, azaz a fogyasztásban. Így mi, az utódaik, is hajlamosak vagyunk a szerzésre, fogyasztásra fordítani időnket és erőnket, azaz szeretünk szerezni, örömöt találunk benne, és dicsekszük a sikerével. Ugyanakkor azok az őseink is sikeresek voltak, akik sok szeretetet tudtak nyújtani az utódainak és a körülöttük lévőknek, akik viszonzásképpen segíthették őket a túlélésben, gyermeknevelésben. Így önzők és altruisták vagyunk egyszerre — az etológusok szerint a legaltruistábbak (és a legkevésbé agresszívak) az állatvilágban. Ugyanakkor van egy másik, fejlettségében egyedülálló tulajdonságunk az állatvilágban: képesek vagyunk megjósolni mások érzelmeit. Ezt használja ki ravaszul az üzleti világhoz kötődő reklámipar. Olyan üzenetekkel bombáz minket, amik pozitív érzelmeinket, a szeretetünket összekötik a szerzéssel. Vásárolj ezt azt, és jobban tudsz szeretni, jobban szeretnek téged, azaz boldogabb leszel. Így nem tudunk dönteni az altruizmus és a szerzés között. Megoldás? Nem tudom. Az biztos segít, hogyha megpróbáljuk függetleníteni magunkat a reklámoktól, pl. nem nézünk tévét és nem olvasunk magazinokat, viszont olyan blogokat olvasunk, mint Orsié.
Az érték és idômanagement azért nehéz, mert nem közös dimenziórendszerben léteznek. Az idônek óriási jelentôséget tulajdonítunk, mert szerencsétlen módon alap váltóvalutája lett az értékeknek.
Ez tudat blokkolja azt a motivácionkat is, hogy mások javára lemondjunk.
Ezért is nehéz az alternatívák beárazása. Dimenziót kell váltani hozzá.
Az idônek önmagában nincs haszna. Nem az idônket, hanem az életünket töltjük.
Mindannyian pont annyi idôvel jövünk világra, amennyi a halálunkig elegendô. Csupaszon jövünk és csupaszon távozunk.
Emlékeinket és terveinket viszont az idô láncára fûzzük fel.
Életterünknek ez a feloldhatatlan dillemája tengernyi stressznek és kényszernek lett a forrása. Az egyik rendszert megpróbáljuk a másikra leképezni és ez nem megy.
Ezért sem kérdôjelezzük meg lépten-nyomon, hogy az optimális úton vagy helyzetben vagyunk-e.
Egy suboptimális helyzet megváltoztatásához nagyon erôs motivációk kellenek és ezeknek túl kell mutatnia a visszahúzó erôkön. A mozdító erôk mindig kívülröl jönnenk. Ezek hatására vagyunk hajlandók „felülvizsgálni” a szuboptimális „boldogságunkat” és onnan elmozdulni. A meggondolás nem elegendô.
Mivel a szuboptimális „boldogságok” gödrei közötti mozástér mindenkinél egyéni, ezért nem lehet általános stratégiákat kialakítani arra, hogyan mozduljunk. Nem tudod mengmondani, hogy egy lefutott maraton végén a gyôzelem vagy az összeesés vár-e rád. Egy adott tudattállapotból nem lehet önerôbôl egy másikba átmenni, ha hiányzik kívánt tudatállapot élménye. Ha a kapcsolatrendszerünk közös tudatállapota nem kinálja fel a „lemondás” pozitív élményét akkor oda kell fordulnunk, ahol ennek a forrása van. Feltéve hogy érzékeink még elég tájékozódást nyújtanak nekünk. E tekintetben viszont igen optimista vagyok ( ezt viszont itt kéretlenül nem taglalnám tovább, mert más témakörökbe nyúlik át 🙂
@Miki: köszi az új szempontokat. Jó ez az evolúciós perspektíva, segít megérteni, hogy miért vagyunk így, ahogy… és a társadalomtudomány sokszor el is feledkezik erről… Evolúciós léptékkel aztán túl gyorsan történt sok környezetváltozás, ezért a sok önmagunknak is ártó magatartásmintánk… Az altruizmust pedig jól elfelejtette a klasszikus ortodox közgazdaságtan embermodellje (így kizárólag az önzőség maradt).
@László Hermann: ez milyen szép: „Mindannyian pont annyi idôvel jövünk világra, amennyi a halálunkig elegendô.”
Sok érdekes megfontolás. Hozzáteszem, hogy a döntéseink alapja nagyon sokszor nem tudatos, és nem is látunk rá… Én most itt a jéghegy csúcsáról írtam, de mennyi minden van alatta!