“I hope you dance” – mesterem búcsúja

Az volt a kérése, hogy ha elmegy, akkor ünnepeljük meg őt, ünnepeljük meg az életét. Maori szokás szerint a gyászolók nem sírással búcsúznak attól akit elveszítenek, hanem hálát adva megünneplik, hogy közöttük volt.

2013-ban elveszítettem pszichodráma tanítómat, mesteremet, Dr. Max G. Claytont. Max az Australian College of Psychodrama igazgatója volt, de folyamatosan járta a világot. Magyarországra már jó húsz éve járt el rendszeresen. Tanítványai gyászolták Magyarországon, csakúgy, mint Ausztráliában, Hollandiában, Japánban és a Föld más részein. “I hope you dance” – mesterem búcsúja részletei…

Gyere, tágas a világ!

A blog új címe „Tágas a világ“. Ez egyben egy állítás, amihez mélyen tudok kapcsolódni személyes élményeim által, másrészt a távlatokra való csábítás. Ahogy elindulsz, látóhatárod is veled mozog majd. Ahogy utazol, úgy lesz egyre tágasabb számodra a világ.

A világ végtelen: ha elindulunk emberi léptékeink felől, akkor kifelé, a bolygók, csillagok, a Tejút és más galaxisok felé – nem érünk a végére: nemcsak űrhajóinkkal, de távcsöveinkkel sem. A „látható“ világegyetem 14 milliárd fényév, az azon túli sejthető pedig 93 milliárd fényév. Mi pedig – úgy tűnik – nem a közepén vagyunk. Ha befelé indulunk, az elemi részecskék felé, akkor az atomon, a kvarkokon a neutrinókig jutunk, amik zavartalanul hatolnak át az anyagon, fénysebességgel. A távlatok beláthatatlanok. A világunk kifelé és befelé egyaránt tágasabb annál, mint amit mi láthatunk, mint amiről mi tudhatunk. A világegyetem határtalan, még pusztán fizikai értelemben is. Mindez túl van a mi érzékelésünkön, csak beleborzongani tudunk.

Világunk végtelen. Lelkünk növekedésre, fejlődésre van berendezve. Halálunkig hív minket a más, a több, a teljesebb. Rajtunk múlik, miképpen válaszolunk erre a belső hívásra, mi az, amivel ezt a belső vágyat betölteni igyekszünk. Gyere, tágas a világ! részletei…

Miért pont én? Mert csak te tudod!

„Alábecsülöd azt, hogy mekkora hatással vagy a világra”.

„Még nem vagyok kész,” „még nem vagyok elég jó”, „még nem vagyok elég bölcs”, vagy „nem vagyok ehhez elég okos”… rosszabb esetben pedig „nem vagyok ehhez elég”. Kiakasztjuk az otthonunkra a „rögtön jövök” vagy a „majd holnap” táblát, hogy elzavarjuk az arra járó Lehetőséget. És ennyiben is marad a dolog. És nem tesszük meg azt, amit meg tudnánk tenni. Azt, amit meg tudnánk tenni. 

Nemzeti sajátosságunk pedig erre még rátesz egy lapáttal. Magyarként – a nagy átlagról mondom, mert arról szólnak a statisztikák – más népeknél hajlamosabbak vagyunk arra, hogy fölülről, kívülről várjuk a megoldásokat és alábecsüljük a mi egyéni lehetőségeinket, azt, hogy milyen hatással is lehetnénk a folyamatokra, a mi saját életünkre. Valahogy úgy nézünk a világra, mintha annak lenne egy felülről elhatározott rendje, amihez úgysem tudunk hozzátenni, és abból elvenni sem tudunk. Ezért elszenvedjük sorsunkat – sajnos többnyire elszenvedjük. Miért pont én? Mert csak te tudod! részletei…