A film Junggal, Freuddal, az ő kapcsolatukkal, no és a pszichoanalízis születésével kecsegtet. A filmet látva azonban úgy tűnik, hogy a cím inkább a filmet döntően uraló szerelmi szálra utal, a „könnyed” szado-mazo szexre (amibe senki nem hal bele). “Sex sells”, azaz szexszel el lehet adni egy filmet, míg a pszichoanalízis bugyrainak taglalásával bizonyosan kevéssé sikerülne… de azért egy mélyebb jellemrajz annyira jó lett volna!
The Dangerous Method (Eine dunkle Begierde), 2011
Rendező: David Cronenberg
Író: John Kerr
Forgatókönyvíró: Christopher Hampton
Szereplők: Michael Fassbender, Keira Knightley, Viggo Mortensen
Magyar premier: 2012. március 8.
A film után csalódottan álltam fel. Jungot és Freud-ot szellemóriásoknak, gondolkodásunkat és világunkat alaposan felforgató gondolkodóknak tartom. Ha valaki szeretné őket megismerni, hát akkor innen sajnos nem fogja… A módszertant illetően pedig rövid szösszenetként megjelenik a szabad asszociáció, de azt például titok fedi, hogy miként is gyógyul meg valójában Jung hisztérikus nőbetege.
A történetben hangsúlyos szála szerint Jung fokozatosan lépi át a terapeuta-beteg kapcsolat általa is jól ismert fontos határait: először munkatársául fogadja nőbetegét, majd egyre több időt tölt vele a terápiás szobán kívül is, egyre növekvő barátsággal és erotikus vonzódással. Habozik, hogy lépjen-e tovább, lévén, hogy feleségét szereti, és az valódi főnyereménynek tűnik szépsége, kedvessége és mérhetetlen gazdagsága folytán. A film szerint mindezeken azonban viszonylag gyorsan túllép, és személyes kíváncsisággal, vágyai sürgetésével belecsúszik a volt betegével való kapcsolatba. Mindez egy kosztümös, konzervatív, festői környezetben – ahol mindez még nagyobbat szól, tabutörése miatt.
Erőltetettnek tűnik nekem az, ahogyan a férfiak világában a Nő dominál. Jung a sztori szerint saját érzelmi dolgában mégoly esendő és következetlen… A Nő az, aki megmutatja neki, hogy mégiscsak fontos a szex: a Freuddal folytatott vitájában talán lehetne engedékenyebb… és még inkább, engednie kéne neki, és a legjobban tenné, ha meglátogatná az emeleti szobájában. Aztán a Nő az, aki intellektuálisan inspirálja Freudot, hogy a halálösztönt integrálja a szexualitással… A Nő az, akit mind Jung, mind Freud mindenképpen tanítani szeretnének, miközben maguk sem veszik észre, hogy ők veszik a leckéket. A zsenik tehát férfiak ugyan, de ott a háttérben, ott van az a boszorkányos Nő, aki eszével, varázsos vonzerejével elbűvöl, aki aztán elhagyatása után átkával megront… és aki hisztériás rohamai miatt félelmetes és undorító is, rohamai múltán pedig szédítően erotikus… és akihez oldhatatlan kötelékek fűznek. Azaz legyenek ezek a világfordító szellemóriások bármekkorák is, igazán a Nő az, aki a háttérben őket mozgatja. Brrrrr. Nem sok ez egy kicsit?
A film egyik kérdése az, hogy vajon mennyire szükségszerűen kapcsolódik össze a szex az agresszióval, a pusztítással, a halálösztönnel. A kínált válasz – nekem úgy tűnik – egy egyszerű igen. A házastársi szeretettel összekapcsolt gyengédség, na, az aztán „halál” unalmas. Na, akkor inkább a csalás és a mélyrepülés. Ez az önmegismerés útja. Akinek a nézők közül ez nem tetszik – teszem hozzá -, gondolkozzon, finomítsa a személyes válaszát otthon magának…
Jung kereső tüzét megsejthetjük, de személyes tapasztalatai, felfedező utazásai a személyes és kollektív tudattalanban – az ismeretlen, az árnyékos, a titkolt, a szimbolikus és egyetemes birodalmában – csupán érintőlegesen jelennek meg. A bemutatott álominterpretációk azt sugallják, mintha ezekre Jungnak (és Freudnak) már valami eleve készen levő tuti receptje lenne. Felütötték az álmoskönyvet – mintha lenne nekik ilyen. Semmit sem látunk abból, ahogyan Jung valójában élhetett az álmaival. Mert élt velük, velük élt. Ahogyan önéletrajzi könyvéből (Emlékek, álmok, gondolatok) tudjuk, lenyűgöző álmai voltak, amikre olykor sokáig kutatta a választ, és amelyek sorsfordítók voltak számára. Mi sem kifejezőbb, mint az, hogy személyes élettörténete elbeszélésekor milyen óriási teret szentel az álmai elmondásának. Ha valaki Jungot ismerni szeretné, ismernie kell az álmait is. Emellett aztán ha valaki Jungot ismerni szeretné, ismernie kell a spirituális útját is. Erre csak futó utalás van a filmben. Jung útja egy lázas kereséssel jellemezhető út, kezdve küzdelmével a családjától öröklött intézményes vallásossággal, aztán istenképének átformálásával, aztán végül az ősi keleti misztika felé való nyitásával. Na, aki minderről valami többet szeretne megtudni, az inkább máshol keresse.
Egy körülbelül öt másodperces (!) részlet mutatja, amit Jung megérkezik Freudhoz a bécsi Berggasse 19-be. Ezt a jelenetet 
tavaly mintegy két napos forgatással vették fel a Berggassé-ban, ahol gondosan letakargattak fekete ponyvával minden kortárs nyomot, jelet. Van aztán még egy-egy szép, rövid séta a Belvedere palota kertjében – állítólag szívesen járt ide Freud levegőzni.
Megmosolyogtatott az a levélrészlet, amit Freud írt Jungnak, akkor amikor már egyre nyilvánvalóbb egymástól való eltávolodásuk. Freud azt írja, hogy az teljesen rendjén való, hogy egy analitikus enyhén neurotikus, az azonban, hogy magát egészségesnek tetteti – mint Jung is teszi –, miközben nem az, az teljességgel elfogadhatatlan. Hát, ezek az analitikusok, pláne, ha egymás barátai, remekül tudják, hogyan bántsák egymást…
Gyönyörű és megragadó az, amint a terapeuta hite, meggyőződése gyógyít. Jung meglátja őrült betegében a lehetőség szikráját, a teljesség ígéretét, azt, ahogyan meggyógyulhat. Életre kelti annak mélyen eltemetett álmait, azt, hogy egy napon orvos lehet belőle. Meglátja, kimondja, és így életre hívja a lehetetlennek tűnő lehetségest, mintegy átszakítva a lehetséges evilági gátjait. Ilyen gyógyító látomás többet ér, mint ezer diagnózis… Teremtő gyógyítás.