A Kastély foglyai

Első pillantásra csúnya és szedettvedett. De csak első pillantásra. Mielőtt átveszi a Kastély az uralmat a lélek fölött. Uralkodik, szabályoz – kuszán és kiszámíthatatlanul. Mindenki a kegyét keresi – hiába. Csak a nyomor marad. Függőség, alárendeltség, sóvárgás és a végső magány számkivetettsége. Szolgalelkűség. Elszakadás az elemi emberitől, éppúgy, mint a távlatoktól.

Kafka A kastély című regénye akadt kezembe a nyári vakációra – talán a könyv mérete miatt és mert már egy ideje készen állt az olvasásra. Nem egy romantikus lányregény. A kafkai világ bevésődött szívembe, időtálló, karcos keménységgel.

A messzi idegen férfi egészséges ösztönökkel, vágyakkal érkezik a faluba. Egy állásajánlatot nyert el: dolgozni szeretne, földmérőként, és boldogulni, előbbre jutni. Neve is idegenségbe burkolózik, rejtve marad mindvégig, csak annyit tudunk róla, hogy „K.”. K. kívülállóként csodálkozik rá a Kastélyra és népére, azok szabályaira, arra, hogy azok hogyan szeretnek és hogyan keresnek… pénzt, boldogulást, hatalmat. Nyitott szívével másra sem vágyik, mint új helyén gyökeret verni.

„Ám ahogy közelebb ért, csalódást érzett: ez a kastély valójában mégiscak nyomorúságos városka volt, falusi házakból összerakva, s azoknál legföljebb annyiban kiválóbb, hogy itt alighanem minden kőből épült, de a festés már rég lepattogzott a falakról, s úgy látszott, a kövek is málladoznak.”

Mégis. K. egy „mégis ember”. Egyik csapás a másik után éri. Már első éjszaka, a kocsmai szalmazsákon ráront egy felügyelő és a Kastély tartózkodási engedélye híjján ki akarja utasítani. K. mégis marad. Kiderül aztán, hogy a megbízása is hivatali félreértés, és a különböző rendű és rangú hivatalnokok mást és mást gondolnak az ő szerepéről – de mindezt meglehetősen lassan és lagymatagon teszik… kelletlenül, az elérhetetlenség és ismeretlenség homályába burkolózva. K. mégis marad. Kap két segédet a Kastélytól, akiket nem kért és akikből nem kér. Nyűgére vannak, folyton-folyvást bosszantják, elsősorban azzal, hogy semmilyen személyes teret sem adnak neki. Még a kocsmai első szerelmes éjszakája végén is ott találja őket – azok kötelességüknek érezték, hogy ott is szemmel tartsák. Kölykök? Kémek? Piócák? K. mégis marad. Többször csalárdul, váratlanul kiutasítják a falu lakói – érthetetetlen érvek, a Kastélynak való megfelelés miatt – még az is küzdelem, hogy álomra hajthassa fejét. Mégis marad. Kiderül, hogy ezen a helyen folyton tél van. Tán néhány nap nyár, ha akad egy évben, de ki tudja… K. mégis marad. Bűvkörébe vonja a Kastély. Már nem tud elszakadni. Egyre megszállottabban fürkészi a Kastély akaratát, próbálja megnyerni a kastélylakók jóindulatát. Gondolkodása, gondolatfüzére úgy lesz egyre hosszabb és bonyolultabb, ahogyan egyre inkább belegabalyodik a láthatatlan hatalom hálójába.

Nincs kiút. Nincs visszaút. Minden szenvedés, minden megaláztatás és minden gyalázat dacára a távoli hazába – ahol még nyár is volt – már nincs visszaút. Az ideutazónak végleg bezárultak ezek az utak. Mint Bunuel Öldöklő angyal c. filmje ünneplő arisztokratáinak serege, akik a palotában „kelepcébe” esve már nem képesek átlépni többé a szalon küszöbét, azt a vélt határvonalat, ami őket a külső világtól elválasztja. Ott maradnak, összezárva. Ahogyan egyre mocskosabbá válik az elegáns ruha, úgy hullanak le egyre az udvariasság és előzékenység maszkjai. A kelepcén belül pedig fokozatosan  elszabadul a téboly és pusztítás. Így élnek itt a Kastély alattvalói is. Mintha valaki lángpallossal őrizné az utat… az utat a fejekben. Hiszen meg sem kísérli senki, hogy átlépje a falu határát. A falu határa a látóhatár horizontja. A falu határa a korong alakú föld vége. Nincs tovább.

A Kastély grófját nem látta soha senki. A Kastéllyal senki nem kezdeményezhet kapcsolatot. A telefont a számtalan hivatalnok egyike véletlenszerűen veszi fel, az ott elhangzottak semmire sem köteleznek. A Kastélyba nem lehet belépni. A Kastélyból kilépőkkel – az ideiglenesen a falu egy elkülönített fogadójában időző hivatalnokokkal – nem lehet kapcsolatot kezdeményezni. (Miért jönnek azok egyáltalán?) A Kastélyból érkező küldönc saját bevallása szerint olyan levelet hoz, amit valaki véletlenszerűen húzott ki egy óriási levélhalomból, ami már ki tudja, mióta roskadozik ott készen. A Kastélyról tudni lehet, hogy számtalan ügyosztálya kibogozhatatlan, és olykor egymásnak ellentmondó határozatokat hoz. Mégis, mégis, hatalma megkérdőjelezhetetlen. Suttogó tisztelettel rebeg róla minden halandó.

A Kastély egyszerre allegóriája a külső hatalomnak és egy belső, a tudat(talan)ban létező felsőbb hatalomnak.

A Kastély népe nem azt keresi, hogy egymással hogyan tud minél jobban együttműködni, légyen szó akár jól működő gazdálkodásról, piaci adok-kapokról, vagy akár egymás segítéséről vagy az egymás örömében való osztozásról. A Kastélynak megfelelni akarás tölti ki a hétköznapjaikat. A Kastélyból érkező kusza levelek vagy üzenetek… vagy – még ennél is súlyosabb – a vélt elvárások szabályozzák az életet. Egy előkelő család tragédiája, hogy egy feltételezett vétek miatt a közösség kiveti őket. Bukásuk végső és teljes: anyagi és testi nyomor. A közösség mellett ők is épp ennyire vétkesek: képtelenek megkapaszkodni a zuhanórepülésben. Nem szorgalmazzák a megszakított kapcsolatok újbóli felvételét. Sőt, még csak beszédbe sem elegyednek a többiekkel. Képtelenek rá, bár tudják (!), hogy a közösségben könnyen visszatalálhatnának helyükre és folyhatna az élet a régiek szerint! A tudás erőtlen, nem tud hozzá cselekvés párosulni. Képtelenek rá. Megbénítja őket a Kastély – soha ki nem fejezett – átka. Az átok, ami talán csak az ő fejükben él. Az átok feloldása érdekében csak a Kastély kedvét keresik, a kifürkészhetetlen, megközelíthetetlen, kuszán működő Kastélyét… aminek arca sincs, ura sincs. Az átok eredete – úgy tűnik – nem a külső Kastély, hanem a fejekben élő.

Az alattvalók között szerelem sincs. A falu lakóiból – a fiatalokból éppúgy, mint az érettebbekből – mintha eltűnt volna a szenvedély. Egymást már nem is látják a maguk fizikai és lelki valójában. A szerelem, az átadottság, a meghittség – kikopott a közös emlékezetből. A szerelemnek csúfolt valami az a kizsákmányoló kapcsolat, ahogyan egy-egy kastélybeli kicsi, öregecske és pocakos „hivatalnok” (tehát nem várúr vagy más előkelőség vagy netán a gróf) gorombán „magához hívatja” egyik-másik lányt. Annyiszor hívatja, ahányszor akarja, és akkor, amikor. Aztán egyszercsak már nem. A lányok megélése pedig az áhitat, a rajongás, a büszkeség, sőt, még egyfajta vélt társadalmi rang is, a hatalomból való részesedés illúziója. Az „eltaszítottság” pedig örökös hiányt és vágyat hagy maga után – a magyarázat után kutatva, mindhiába. Ez a szerelem rabiga, teljes és feltétlen kiszolgáltatottság, addig és úgy, ahogyan ezt a Kastély egyik ura kívánja. A vágyak netovábbja erre a kiszolgáltatottságra való vágy.

A Kastély a hatalomnak való behódolás allegóriája. Lehet az felettes én, bent élő apai hang, egy vélt büntető Istenről alkotott kép, egy szűk közösség vélt vagy valós normarendszere, vagy egy megfélemlítésen alapuló totalitárius hatalmi gépezet. A Kastély az a fejben élő hang, aminek a mondataiban „kell” szerepel: kemény k-val kimondott „kell”.

A Kastély a fejekben él. A Kastély parancsokat osztogat és uralkodik. A Kastély képtelenné tesz arra, hogy az egyes ember kapcsolatba kerüljön saját személyes vágyaival, megérzéseivel, hétköznapi emberi működésével. A Kastély képtelenné tesz arra, hogy az emberek egymással kapcsolatba kerüljenek, hogy egymásban bizzanak, hogy közös célokért együtt munkálkodjanak. A Kastély elrabolja a szerelmet: elveszi a szeretni tudás, a szenvedély, az önátadottság képességét. A Kastély népe szürke nép. A Kastély népe örökös télben élő nép. Mindaddig az marad, amíg nem egyenesedik ki görnyedt gerince, és nem kerül kapcsolatba saját emberségével, saját vágyaival és álmaival… és ekkor a Másik is közelebb lesz, szerethető lesz és szép… megszemélyesül és „Te” lesz belőle. Ekkor eljön majd a tavasz és utána a nyár is.