A korai anya-gyerek kapcsolat hosszú távon meghatározhatja azt, hogy hogyan tudunk remélni, szeretni és bízni a világban. A biztonságos kötődést adó anya életreszóló ajándékot ad gyerekének. A bizonytalan kötődés sebeit gyógyíthatja egy másik, biztos kötődést adó személy és egy kitartó személyes önismereti út. Ha máshol nem, a szerelemben mindez nyilvánvalóvá válik.
Anyák napján legtöbbünk hálát adhat azért, hogy édesanyjától a világ otthonosságának érzését kapta. A legnagyobb, életreszóló ajándékot úgy adja egy anya a gyermekének, ha biztonságot ad neki, ha szükségleteire reagál, ha megbízhatóan jelen van. Egy újszülött, amikor éhes, az örökkévalóságnak érzi azt, amíg elér hozzá az anyai mell. Az idő, mint ahogyan mi ismerjük, nem létezik számára. Egybeolvad a hiány, a túlélésért való remegés, a kétségbeesés. Az élet kétségek sora, még akkor is, ha folyamatosan és rendre érkezik a segítség, és hol így, hol úgy, a szükségletek kielégülnek. Ez a korai egybeolvadás alapozza meg az ún. biztonságos kötődést, ami aztán segít aztán a növekvő gyereknek, hogy a világot az otthonának érezze, egy biztonságot adó helynek lássa, ahol neki helye van, ahol vágyai teljesülnek, ahol őt szeretik, és ahol a dolgok alapvetően rendben vannak. A világban otthon lenni – nagy anyai ajándék.
József Attila tán legszebb szerelmes verse is ezt az ősi egységet idézi fel:
Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.
A biztonságosan kötődő ember a szerelem, a szeretet birodalmában is otthonosabban mozog. Sokak számára azonban nincs így, amint azt a párterápián vagy a csoportokban tapasztalom. A tartós, kölcsönös szerelem számuk nem otthon, hanem egy huzatos várkastély vagy egy égig érő hegyre épült, ködbe vesző pagoda, ahova csak mások, a „kiválasztottak” léphetnek be… de leginkább azok, akik repülni tudnak. Mások kiváltsága, mások otthona – gondolják ők.
Lehet a szerelem – az elkötelezett és kibontakozást segítő hosszútávú szeretetkapcsolat – hiányáért a kor erkölcseit vádolni, vagy az emberek önzőségére hivatkozni… de ez nem biztos hogy a probléma gyökeréhez vezet. Érdemes meggondolni, hogy vajon miért válik önzővé valaki? Önző lehet valaki azért, mert nem tapasztalta meg, hogy szükségletei kielégítést nyernek, mert nem érezte, hogy ő „elég jó”, és hogy a világnak van egy olyan végső rendje, amiben érdemes a dolgokra várni, érdemes remélni, érdemes szeretni és másokkal törődni, hiszen végül mindezek gyümölcsöt hoznak. Önző lehet valaki, mert azt gondolhatja, hogy saját magának kell megküzdenie azért, hogy megkapja azt, amire szüksége van. „Szakítsd le a virágot, itt és most. Ne kérdezd, adják-e, hiszen akkor még nemet mondhatnak és üres kézzel távozol.” „Egyél mohón, ami a gyomrodban, az már biztosan a tiéd.” A túlélés vélt útja a mások rovására történő önérvényesítés. Az ilyen világképnek lehetne mondjuk a Farkasok Harca címet adni.
Még az ilyen önérvényesítő „harcossal” is megeshet, hogy szerelembe, mohó, torkot szorító, álmot rabló szerelembe esik. Úgy érezheti akár, hogy az élete függ attól, hogy megkapja-e azt, akire vágyik. Ezért tán hihetetlen energiákat is tud mozgósítani. Tán egész arzenálja is van arra, hogy a másikat meghódítsa és végül megkapja azt, amire vágyott. Képes egy jéghegyen átkelni vagy repülőről kedvesét rózsákkal borítani (így hódította meg a bulvársajtó legendája szerint az utolsó playboy, Gunter Sachs Brigit Bardot-t). A meghódított kedvessel karjában meg sokszor a kételyek, vagy a féltékenység mardosásának kínjait állhatja ki. Egyik napról a másikra pedig hirtelen mindez el is múlhat.
A bizonytalanul kötődőek csoportján belül az ún. ambivalensen kötődők gyakran esnek szerelembe, heves, romantikus szerelembe, majd éppen így ki is esnek belőle. Az ún. elkerülők pedig jellemzően cinikusan beszélnek a szerelemről, nehezen lesznek is szerelmesek, vagy legalábbis kapcsolatukra vonakodva illesztik a szerelem megnevezést és gyakran erősen kritikusak a partnerük hibáival kapcsolatban.
E bizonytalan kötődési mintákat – az ambivalensen kötődő és az elkerülő mintáit – már az egy éves korú gyerekek körében megfigyelték. A kutatók szerint e gyerekeknek a hiányossága nem feltétlenül abból fakadt, hogy anyjuk kevesebbet tartotta karjában őket, hanem abból, hogy nem megfelelően, nem kiszámíthatóan reagált szükségleteikre. Talán ezek az anyák nem is tudtak ráhangolódni csecsemőjükre, hiányzott az ehhez szükséges „vevő” készülékük.Meglehet, azért, mert saját érzelmi hullámzásaik annyira lekötötték őket, vagy mert saját szükségleteik olyannyira követelően jelentkeztek… és amikor ugye valaki saját „túléléséért”, egyensúlyáért küzd, akkor a sok belső zaj miatt meglehetősen „recsegve” érkeznek a külvilág jelzései. Meglehet, azért, mert ők maguk sem élték át ezt az egymásra hangolódó egységet, a sejtjeikből hiányzik ez a tudás. Van oka annak, hogy egy anya miért nem tudott biztonságos kötődést adni gyermekének. A gyermek, a felnövekvő ember pedig tétován indul a világba. Bizonyos szociális kompetenciákat megtanulhat, remekül teljesíthet a munka terén, de a szoros baráti kötelékek és a szerelem intimitásában fenyegetve érezheti magát: hiszen nehéz abban biznia, hogy vágyai beteljesülést találnak.
Egy szerető kapcsolat sokat gyógyíthat. Az anya szerepe kétségtelenül fontos, de más is adhat olyan kapcsolati élményt, ami otthonossá teheti a világot. Lehet ez egy szerető nagymama. Lehet ez egy pajtás-bajtárs. József Attilának az öcsödi nevelőszülőknél töltött viszontagságos évei alatt egy kiskutyája volt, amely hűségesen követte, még az iskolába is elkísérte, és a tanítás végéig megvárta őt. Vele őrizte még a malacokat is. Ismerek olyasvalakit is, akinek az istenhitre való rátalás jelentette a „hazatérést”, a világ otthonosabbá válását. És olyasvalakit is ismerek, aki a biztonságérzet korai sérülését hosszú éveken át gyógyítva azt belső erőforrássá alakította: lelkének árnyaitól nem megfutamodott, hanem a hosszú önismereti, terápiás és lelki út révén végül neves tanítóvá vált, mások empatikus segítőjévé. Az árnyak ismerőjeként nem ijed meg mások árnyaitól, tudja őket útjukon kísérni – a fény felé, hiszen ismeri forrását.
Anyám? Anyád! Kiemelkedő az anya vagy más fontos gondozó személlyel való korai kapcsolat minősége. A valóság azonban nem fekete-fehér. Fontos azt is látnunk, hogy az élet valósága sokkal színesebb és összetettebb, mintsem, hogy egyetlen okra vezessünk vissza egy-egy bizonyos végkimenetet… nem is beszélve arról, hogy alkatunktól függően más és másként hat ránk egy-egy külső hatás. Felnőttként nem sokra vezet, ha megragadunk anyánk (vagy más anyjának) hibáztatásánál, hiszen tehetünk magunkért, egymásért. A sorskönyvünket mi magunk is írjuk választásainkkal.
A korai kötődési mintázatok ismerete tehát hasznos segítség lehet a felnőttkori viselkedés megértéséhez, esetleg saját hiányosságaink felfedéséhez. Itt azonban korántsem ér véget az út, sőt, itt kezdődik igazán. A megértés segíthet a gyógyulásban, de a valódi változást a megélés, a személyes tapasztalat hozhatja csak el. A párterápiában és csoportmunkában olykor tapasztaljuk, hogy az érzelmileg „menekülő” párra a másik reakciója az „üldözés” lesz, azaz kigyullad a vészcsengő és minden erőforrást mozgósít azért, hogy megpróbálja a visszahúzódót maga számára érzelmileg elérhetővé tenni. Ez azonban pont fordítva sül el, hiszen az még inkább begubódzik, menekülőre fogja. Egy ördögi körbe kerülnek, ha mindketten azt csinálják tovább, amit megszoktak. Mélyül a távolság, és mindketten azt érzik, hogy a másik nem érti őket és végtelenül magányosak. A terápia során a párkapcsolat biztonságának, a másik érzelmi közelségének megteremtésével ki lehet törni ezekből a mindkét fél számára frusztrációt okozó körökből. Gyógyítható a megsebzéstől való félelem, eztáltal mindketten átélhetik a szeretni és szeretve lenni érzését. A gyógyítás nemcsak párterápiában történhet. Ha az egyik fél saját személyes fejlődéséért tesz, akár egyéni vagy csoportos terápiás folyamatot kezdve, és ott elindul a személyes fejlődése, az megmutatkozik majd a kapcsolati működésében is. Így a párkapcsolat egy erőforrássá válhat, ami önmagában is örömforrás és segít a hétköznapi élet kihívásaival való megküzdésben is. Egy biztonságot adó párkapcsolat kiváló stresszcsökkentő, megsokszorozza a tűrőképességet és a cselekvési képességet. Együtt falakat lehet dönteni, ha már nem egymás falait akarjuk ledönteni.
Ha nem szeretnél lemaradni a jövőbeli eseményekről:
Feliratkozom a hírlevélre
Megint remek volt olvasni….mély hódolat és köszönet a gondolatokért.