Készülő könyvem alapgondolata

A boldogság égetően hiányzik. Elvonási tüneteink vannak: lázas boldogságkeresésben élünk.

A boldogság ősi vágyunk. Erre mozdulunk vagy erre várunk. Ha hiszünk abban, hogy részünk lehet benne, tudunk tenni érte és át tudjuk vészelni a nehezebb időket. Ha nem, dühösek vagyunk, azt érezzük, hogy tévedésből születtünk ide. Csalódottságunkban még a szót is törölnénk a szótárból. De mégis van mindannyunkban egy mély vágy, hogy megtapasztaljunk valamit, amire sokszor szavunk sincs, de a lelkünk sóvárogva emlékeztet rá. A beteljesülés, a hiányérzet megszűnése felé törekszünk.

Az anyagi világ korábban nem tapasztalt bőséget kínál legtöbbünknek, akik a nyugati kultúrában élünk, de mégis, valami miatt a várt boldogság még várat magára. Hiába alkottunk egy olyan világot, amelynek alapelve a szükségletek kielégítése, az elégedettség gyakorta elmarad. Látszólag egyre több a szabadságunk, gazdagságunk, kényelmünk; közös világunk mégsem örömteli. Felépítettünk egy olyan világot, egy olyan gazdasági és társadalmi rendszert, aminek alapvető pillére a szükségletek kielégítése, az öröm növelése és a fájdalom csökkentése. Emberképünk a “homo economicus”, az az ember, aki hatékonyan képes saját javára cselekedni, és ezáltal közösségi szinten is a lehető legjobb állapotot létrehozni. Ez az ember azonban a közgazdasági modellek feltételezése szerint önző, a saját javát keresi. Ez magában hordozza végtelen magányának átkát is. Hiszen itt az együttműködés esetleges, és azon alapszik, hogy ez éppen segíti-e az egyén előrejutását, szükségleteinek kielégítését. A közösségi szintű cselekvés pedig kudarcot vall számtalan módon: a gyengék hátul maradnak, a bolygó többi faját kizsákmányoljuk, és erőforrásait, készleteit kimerítjük. Egyre többen vannak, akik felismerték, hogy egy másfajta világra van szükségünk, saját érdekünkben.

Az ókori görög hagyományban az egyik fontos iskola a hedonizmus, ami az örömök közvetlen keresését tekinti az emberi cselekvés végső értelmének. Bár ennek a hagyománynak számtalan olyan eleme van, ami segítségünkre lehetne, hogy örömtelien éljünk, mégis leginkább csak egy szélsőséges és leegyszerűsített változatát hallottuk meg és vittük tovább magunkkal. A radikális hedonizmus pillérére építettük a kapitalizmus elméletét és gyakorlatának számtalan vonatkozását
Ugyanakkor számtalan hagyomány él, ami a boldogság és a belső szabadság kulcsát egy érték alapú életben látja. Az ókori görög világban Arisztotelész “eudaimonia”-ról beszél, vagy ahogy sokat fordítják, “virágzó élet”-ről, ami éppúgy része szellemtörténeti hagyományunknak, mint a hedonizmus. Ez a gondolatkör azóta is vissza-visszatérő eleme a szellemtörténetünknek, de a hangja halk, ezért nehezen tudunk rá odafigyelni. Elnyomja a sokféle inger, a szükségletek minél gyorsabb kielégítésére szólító hirdetés, felszólítás. Miért számít mindez? Ha a szélsőséges hedonizmussal kielégítenénk a boldogságra való vágyunkat, akkor semmi baj nem lenne mindezzel. Egyre több jele van azonban annak, hogy ez nem sikerült és nem is sikerülhet. Ezt egyre inkább érezzük mi magunk is, de már a társadalomtudomány és a pszichológia is igazolni tudja. A hedonizmus helyetti alternatíva keresése elemi érdekünk, ha jól akarunk élni, ha boldogságra vágyunk, és nem csak magunknak, hanem közösségünk tagjainak is kívánjuk mindezt.

Egy ilyen alternatíva az az út, ami az egyéni, elszigetelt felől a közösség felé vezet. Itt “én” helyett már “mi”-ként gondolkodunk és élünk. A közgazdasági modellek embere, a “homo economicus” önző, és a saját javát igyekszik keresni, a szükségleteit a lehető legteljesebben kielégítve. Ebből kiábrándulva , egyre többen keresik az alternatívákat, az együttműködő ember gazdasági, társadalmi mintázatait. Közöttük vannak, akik nosztalgiával tekintenek vissza az archaikus társadalmakra, arra, hogy ott létezett egy közösség, és oda kívánkoznak visszatérni. Egy múltba kivetített utópia ez, a jelen szemüvegén át, idealizálva az emberi történelem kezdetét és az ottani viszonyokat. Abban az idealizált világban egyáltalán nem is létezett az egyén úgy, ahogy azt mi megszoktuk és szeretjük. Az egyén nem vált el a közösségtől, gyakran nem is tudott magára mint egyénre gondolni és szabadsága is igencsak behatárolt volt, beleértve akár a fizikai mozgásterét vagy az általa követett életritmust. Ezért tehát egy olyan új világot kell létrehoznunk, élnünk, amiben az egyén egyszerre ébred rá saját szabadságára, saját erejére, arra, hogy ki ő és mit érez, mire törekszik, és ezzel együtt felismeri közösséghez tartozását is.

Meggyőződéseink az ember természetéről, a világ játékszabályairól alapvetően befolyásolják azt, hogy mit tekintünk a boldogulás útjának, milyen utakat választunk és milyen szövetségeseket. Meggyőződéseink meghatározzák cseleketeinket sőt, így tapasztalatainkat is. Ezért nem mindegy, hogy milyen történeteket mesélünk egymásnak és gyerekeinknek. Nem mindegy, hogy milyennek tekintjük az embert és a világot, és hogy mindebben milyennek látjuk a saját helyünket, lehetőségeinket. Itt az idő, hogy kapcsolódjunk legmélyebb vágyainkhoz, értékeinkhez, vagy éppen ahhoz, amit közös szellemtörténetünk már ismer. Itt az idő, hogy kinyissuk azt a kincsesládát, ami már itt van velünk: hagyományunkban, zsákutcáinkban (megtapasztalt kudarcainkban) és érzéseinkben.

Egyre többen tesznek ezért, új történeteket mesélve az emberől, lehetőségeiről, és arról, hogy együttműködve másokkal hogyan tud messzebbre jutni, hogyan tud építeni egy olyan jelent és jövőt, ami örömteli, és amiben otthonosan érzi magát, amiben szabadsága valós szabadság.

Ez a könyv arra hív, hogy felidézzük, jelenlegi korunkban megéljük ezt a már ismert hagyományt. Emellett arra is hív, hogy egyénileg is induljunk egy olyan felfedező útra, ahol megtalálhatjuk, hogy mi az az út, mi az a mélyen személyre szabott és egyedi út, amin számunkra ezt a “virágzó életet” hozza. Az utat ugyan senki nem mutathatja meg, de nagyon sokat tudunk már arról, hogy hol és hogyan érdemes ezt keresni.

Készülő könyvem alapgondolata” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Draga Orsi,

    Azt hiszem, nem vagyok egyedul azzal az erzessel, hogy egyre inkabb vagyunk/vagyom egyfajta megertesre. Megerteni azt, hogy miert tortennek ugy a dolgok, tortenesek az eletemben, ahogyan tortennek.

    Ugyanakkor azt is gondolom, mindig ujfajta kerdesek merulnek fol, s hogy ez a folyamat egy eleten at kisero elmelkedest eredmenyez. Nem jon csak ugy, hogy megertsem, megertsuk a mierteket. Igy alakul ki az elmelkedo, uton levo ember.

    Egyszercsak eltelik az elet…

    Es vegso soron csak az lesz fontos, hogy kik lattak gyereknek, hogy kiknek a mosolyahoz tettel hozza valamit, hogy kiknek segitettel.

    En lattalak tizenevesen…

    Nagyon ertekes konyv bemutatojat olvastam, buszke vagyok arra, hogy ismerlek, s kivanom, hogy sokak talaljanak majd benne szamukra ertekes gondolatot!
    Vajda Eva

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..