Életrevalók

Ez egy qrva jó film, mondhatnám stílusosan, Drissként. Süt belőle az életöröm, olyannyira, hogy még a néző bőre is belepirul. Felállva az ember magát is remek szerzetnek érzi, és utóhatásként spontán módon olyan dolgokra ragadtatja magát, amire még soha és amik irtó jól állnak neki, mert tele vannak élettel. Megtörténhet hovatovább az is, hogy elereszt egy-két olyan viccet, amik nagyon ülnek  – közeli hozzátartozói legnagyobb elképedésére, akik eddig konzerv poénokon edződtek…

Eredeti cím: Intouchables
Magyar bemutató: 2011. december 22.
Rendező: Olivier Nakache, Eric Toledano
Forgatókönyvíró: Olivier Nakache, Eric Toledano
Szereplők: François Cluzet, Omar Sy, Anne Le Ny, Audrey Fleurot, Clotilde Mollet, Cyril Mendy

Ez egy modern mese, amolyan szegényember legkisebb fia szerencsét próbál típusú, ahol persze sikerrel jár. Szeretjük az ilyet, mert ugye mi is egy csomó okból gyakran épp ilyen legkisebb fiúnak érezzük magunkat.  A siker itt nem holmi fele-királyság, hanem egy életre szóló szövetség.

A dolog csavarója, hogy nem egészen egyértelmű, ki is itt a filmben az a bizonyos legkisebb fiú. Mintha egy libikókán ülne a két főhős, és hol az egyik, hol a másik van éppen alul, míg a másik felül. A felül lét dimenziója folytonosan változik, lehet az éppen fizikai szépség, erő, gazdagság, műveltség, tánctudás, egy adott helyzetben érettebb vagy szeretettel telibb válasz, egy nagyon helyén való érintés vagy éppen egy jó poén. A libikókából aztán egy teniszjátszma lesz, egyenrangúak között, egy olyan játék, ahol egyik fél sem akar nyerni, inkább együtt akarnak lenni, mert már a kapcsolat maga a fontos és annak folytonosan változó, bontakozó minősége, és mindig valamelyikük éppen jobban tudja, hogy mire van a másiknak szüksége, éppen hova kell azt a labdát adni. Jön hát a labda: a kishitűségre a gyógyír, aztán a zsiványságra még nagyobb zsiványság, pusztán az élet élvezetéért. Na, így kezdődik a film – egy elég erőteljes autós üldözéses felütéssel.

Griss, a fekete férfi annyira szép és egészséges, hogy egyszerűen csak jó nézni. Szinte világít a szeme fehérje sötét bőrének ellenpólusaként. Léptei könnyedek, játékosak. Még a fülének porcában is van valami sajátos, kedves kunkor, ami engem megkapott.  Irtó nagy erénye a természetességén  túl az, hogy nem sajnálja azt, akit sajnálni szoktak. Bizony, a sajnálat nem gyógyít és nem repített még senkit az egekbe a boldogság felhői közé. Griss ezt nagyon jól tudja. Mint ahogy egy csomó minden mást is nagyon tud. Például táncolni is. És egy csomó mindent pedig nem tud, és ezért még szerethetőbb.

Ha jót akarsz magadnak, akkor menj el és nézd meg!

Ha tetszett, csatlakozz a Tágas a világ csoporthoz a Facebookon vagy iratkozz fel e-mail értesítésre!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..