Édesapám naplója

Sokszor vágytam apám figyelmére, és jobban vágytam azt, mint ahogyan ő adni tudta. Aztán egy napon rájöttem, hogy osztozunk ebben a vágyban, azaz ő éppen úgy figyelemre vágyik, mint én…. és hogy éppen ez a vágya olyan sürgető, hogy meggátolja abban, hogy érzékeny legyen az én vágyamra. És akkor felötlött bennem, hogy megajándékozom őt a figyelmemmel, és ezt úgy teszem meg, ahogyan arra sosem számított. Új lesz, ez az egy biztos…

Egy naplót írtam, egy képzeletbeli naplót. Egyes szám első személyben írtam, mintha ő beszélne magáról. A születése napján kezdődött, és mint ahogyan azt egy napló általában teszi, konkrét dátumokkal ellátott bejegyzésekkel folytatódott.

Beleírtam szinte valamennyi történetet, amit csak tőle hallottam és amit fel tudtam idézni. És beleírtam azt is, amit nem hallottam, de amit sejtettem: az érzéseket, hangulatokat, rezdüléseket. Úgy próbáltam írni, ahogyan ő beszélne ezekről, ha tudna róluk beszélni. Belebújtam a bőrébe. Beleírtam azt is, amire nem is emlékezhetett és amiről nem is beszélhetett. A születés élményével kezdődött, az aznapra vonatkozó bejegyzéssel: „Nagyon fájt. Nehezen kapok levegőt, és különös zajok vesznek körül. Az egyetlen ismerős anyám szívhangja, de az is olyan messziről hallatszik.” Aztán folytatódott az anyai közelséggel, a testvérekkel, a szeretetteljes közelséggel és a rivalizálással, aztán a háború alatti apró örömökkel és végletes félelmekkel, a Rozi kecskével, aki tejével megmentette a családot, a sörgyár óvó pincéjében talált keserű-édes csokoládékészletekkel, aztán azzal, ahogyan azok a mély vágyak születtek, amik egy életen át kerestek megvalósulást, aztán ahogyan a tehetségek, készségek bontakoztak és növekedtek, folytatva ötvenhattal, az első kereset élményével, a katonasággal, a kedvenc versekkel, a mély nyomot hagyott lázadó Raszkolnyikovval, a szerelemmel, az első Trabanttal, az esküvővel, a gyermekek születésének napjaival, a velük kapcsolatos vágyakkal és reményekkel, a nyugat-európai utazásokkal, a rendszerváltás izgatott napjaival, egészen a jelenig. Egy-egy pillanatfelvétel, egy-egy aprólékos részletességű filmkocka egymás utánja volt ez az időutazás, a folytonosság, teljesség igénye és ígérete nélkül.

Nem ért véget a jelenben a napló. A jövővel folytatódott. Itt apám nevében megírtam mint kezdi el ünnepelni élete sikereit, hálával tekintve vissza. Megírtam, mint lel olyan emberi közelségre, amire mindig is vágyott, mint fogadja el ősz hajtincseit, az elmúlást… és lesz úrrá a halál miatti szorongásán… és hogy miként jut el olyan helyekre, amiről álmodott… és miként jut el örökmozgó létére egy lenyugvó csendességre a pillanat örömében. Írtam neki egy boldog jövőt…. boldog jövőt jelen időben, a beteljesültség tudásával és bizonyosságával. Kitoltam az élet határait, túl az elvárhatón – feloldandó a „meddig” béklyóját. Aztán hogy ne szabjak határt, a végtelenséggel zártam a sorokat.

Balatonberény, 2022. április 3.

Besüt a nap a szobába és ettől a tárgyak is mosolyogni kezdenek. Az ablak előtt fecske suhan el.

Jiayuguan, 2034. május 5.

A sárkányok ünnepe. Itt ünneplem a kínai Nagy Falnál. Nem hittem, hogy ide is eljutok… de úgy látszik, álmaim beteljesednek. Éppen akkor, amikor ez már nem is olyan fontos, nem ez a legfontosabb… A Gondviselő humorérzéke. De azért mégis örülök neki.

ValaholMindenhol, 2048. június 22.

“A teljes lét: élet-nélküli.
A teljes öröklét: idõ-nélküli.
A teljes mûködés: változás-nélküli.
A teljes hatalom: erő-nélküli.
A teljes tudás: adat-nélküli.
A teljes bölcsesség: gondolat-nélküli.
A teljes szeretet: érzés-nélküli.
A teljes jóság: irány-nélküli.
A teljes boldogság: öröm-nélküli.
A teljes zengés: hang-nélküli.“

Éreztem némi kockázatot ebben a vállalkozásban, hiszen édesapám nem szokott az érzelmeiről így beszélni. Ki tudja, vajon jó néven veszi-e ezeket a neki tulajdonított örömöket, fájdalmakat, haragokat… és mi minden mást?  Arra számítottam, hogy ez egy dialógus kezdete lesz. Hogy majd kijavít, hogy majd pontosít, hogy majd még sokkal több történetet mesél. És akkor majd ezt a naplót át lehet írni, teljesebbé lehet tenni. Igazán az ő naplójává, úgy, ahogyan ezt ő írta volna meg – ha éppen szeretne ilyesféle naplókat írni. Nem így történt.

Amikor megkapta a füzetet, meglepődött, aztán félrevonult egy kieső helyiségbe. Néhány órával később, amikor aztán találkoztunk, kisírt szemekkel, teljesen felkavarva köszönte meg nekem, és amikor szavakat talált, azt firtatta, hogy honnan tudhatom én mindezt… Amikor pedig azt próbáltam neki mondani, hogy tekintse magát teljesen szabadnak és korrigálja mindazt, amit csak szeretne, csak annyit bírt mondani, hogy minden úgy igaz, ahogy leírtam, ezen semmit sem kell átírni. “Illetve mégis”, tette hozzá: “a kecske… a kecskét azt Gyöngyinek hívták, nem Rozinak.”

A képzeletbeli naplót életem egyik legjobb ötletének tartom. Édesapám – a napló miatt is tán meg az élet megannyi más szövedéke miatt – azóta már nem próbálja ősz szálait hajszínezéssel takarni. A halálról sem a régi szorongással beszél már. És azóta kérdez. Kérdez arról, hogy hogy vagyok, hogy mi foglalkoztat… ajándékozza figyelmét. A fiókban pedig lapul egy napló: édesapám története… ami már egyben az enyém is.

Édesapám naplója” bejegyzéshez ozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..