“I hope you dance” – mesterem búcsúja

Az volt a kérése, hogy ha elmegy, akkor ünnepeljük meg őt, ünnepeljük meg az életét. Maori szokás szerint a gyászolók nem sírással búcsúznak attól akit elveszítenek, hanem hálát adva megünneplik, hogy közöttük volt.

2013-ban elveszítettem pszichodráma tanítómat, mesteremet, Dr. Max G. Claytont. Max az Australian College of Psychodrama igazgatója volt, de folyamatosan járta a világot. Magyarországra már jó húsz éve járt el rendszeresen. Tanítványai gyászolták Magyarországon, csakúgy, mint Ausztráliában, Hollandiában, Japánban és a Föld más részein. “I hope you dance” – mesterem búcsúja részletei…

Gyere, tágas a világ!

A blog új címe „Tágas a világ“. Ez egyben egy állítás, amihez mélyen tudok kapcsolódni személyes élményeim által, másrészt a távlatokra való csábítás. Ahogy elindulsz, látóhatárod is veled mozog majd. Ahogy utazol, úgy lesz egyre tágasabb számodra a világ.

A világ végtelen: ha elindulunk emberi léptékeink felől, akkor kifelé, a bolygók, csillagok, a Tejút és más galaxisok felé – nem érünk a végére: nemcsak űrhajóinkkal, de távcsöveinkkel sem. A „látható“ világegyetem 14 milliárd fényév, az azon túli sejthető pedig 93 milliárd fényév. Mi pedig – úgy tűnik – nem a közepén vagyunk. Ha befelé indulunk, az elemi részecskék felé, akkor az atomon, a kvarkokon a neutrinókig jutunk, amik zavartalanul hatolnak át az anyagon, fénysebességgel. A távlatok beláthatatlanok. A világunk kifelé és befelé egyaránt tágasabb annál, mint amit mi láthatunk, mint amiről mi tudhatunk. A világegyetem határtalan, még pusztán fizikai értelemben is. Mindez túl van a mi érzékelésünkön, csak beleborzongani tudunk.

Világunk végtelen. Lelkünk növekedésre, fejlődésre van berendezve. Halálunkig hív minket a más, a több, a teljesebb. Rajtunk múlik, miképpen válaszolunk erre a belső hívásra, mi az, amivel ezt a belső vágyat betölteni igyekszünk. Gyere, tágas a világ! részletei…

Miért pont én? Mert csak te tudod!

„Alábecsülöd azt, hogy mekkora hatással vagy a világra”.

„Még nem vagyok kész,” „még nem vagyok elég jó”, „még nem vagyok elég bölcs”, vagy „nem vagyok ehhez elég okos”… rosszabb esetben pedig „nem vagyok ehhez elég”. Kiakasztjuk az otthonunkra a „rögtön jövök” vagy a „majd holnap” táblát, hogy elzavarjuk az arra járó Lehetőséget. És ennyiben is marad a dolog. És nem tesszük meg azt, amit meg tudnánk tenni. Azt, amit meg tudnánk tenni. 

Nemzeti sajátosságunk pedig erre még rátesz egy lapáttal. Magyarként – a nagy átlagról mondom, mert arról szólnak a statisztikák – más népeknél hajlamosabbak vagyunk arra, hogy fölülről, kívülről várjuk a megoldásokat és alábecsüljük a mi egyéni lehetőségeinket, azt, hogy milyen hatással is lehetnénk a folyamatokra, a mi saját életünkre. Valahogy úgy nézünk a világra, mintha annak lenne egy felülről elhatározott rendje, amihez úgysem tudunk hozzátenni, és abból elvenni sem tudunk. Ezért elszenvedjük sorsunkat – sajnos többnyire elszenvedjük. Miért pont én? Mert csak te tudod! részletei…

Céljaink elérése – közösségi támogatással

Az önbeteljesítő jóslat

Ha úgy indulok egy randevúra, hogy szép találkozás lesz, akkor sokkal nagyobb eséllyel válik is azzá. Ráhangolódom mindarra, ami a találkozást széppé teszi, elképzelem a találkozás szép mozzanatait, saját és társam működését, akkor egyben ráhangolódom saját szépséget teremtő szerepemre… és így jó eséllyel reagál társam is hasonlóképpen. Egy pozitív spirál alakulhat ki, egymást fokozatosan megerősítő cselekvésekkel.

Céljaink elérése – közösségi támogatással részletei…